...- Mi van veled Tristan? Mondj valamit! - kérte s közel lépett hozzá.
- Nem lehet, hogy ő... - sziszegte üveges tekintettel, anyjára nézett hidegen majd lassan hátrálni kezdett. Nem tudott itt lenni, nem tudott lenyugodni, amit megtudott, olyan, ami ketté törte a szívét. Végig futott a kapuig, majd egészen a partig futott, gondolkodás nélkül futott az óceán felé, a víz már a térdéig ért. - Nem! - ordította a sötétben, majd térde esett, a hideg víz hullámai testét nyaldosták. - Nem lehet... istenem. - sziszegte, először sírt eddigi életében. - Te jó ég... a nő, akit szeretek... a... - rémülten nézett maga elé. - Uram isten... - tenyerébe temette arcát. - Miért büntetsz?! - nézett föl az égre, a fájdalom szinte emésztette lelkét. - Nem bírom... - suttogta könnyes szemekkel. - Ezt nem tudom feldolgozni magamban. - nyelte a könnyeit, nem törődött a jéghideg vizzel, nem számított már semmi. - Nem tudom elhinni... Jasmine... - szenvedett, lassan kiment a parta, elfeküdt a homokban. Ökölbe szorítva kezét belevert a kemény, hűvös homokba. - Meghalok... - sziszegte, kifeküdt a sötét ég alá, nedves nadrágja bőréhez tapadt, mereven feküdt, a hideg szél haját fújta, élettelen tekintettel nézett maga elé, a szíve örökre ketté tört s a darabokat nem lehet már újra összeilleszteni, nem hitte, hogy létezik ekkora fájdalom, ami szinte ki akarja szakítani a lelkét. A gondolatok zavarosan száguldoztak agyában, lehunyva szemét újra hallotta, ahogy anyja kimondja a nevét. Megremegett egész testében, forró könny folyt végig hideg arcán. Sokáig feküdt a hűs homokban, a csillagok alatt, egy világ omlott össze benne, mindaz, amit eddig hitt ebben a kapcsolatban, most megvalósíthatatlannak tűnt. Nem Jasminet gyűlölte, hanem a tényt, hogy egy apától van ő is a lány, akinek a szívét adta. A gondolat az őrületbe kergette, nem tudta mit csináljon, legszívesebben véget vetett volna ennek a gyötrelemnek. Arra gondolt bárcsak ez egy rémálom lenne, nem több, noha tudta, hogy ez a könyörtelen valóság s nem tehet ez ellen semmit, csak a beletörődés maradt. Lassan fölült, ruhája még nedves volt, nem törődött azzal, hogy teste tiszta homok lett, ez volt a legkevesebb. Lehunyva szemét szinte zúgott a feje, hallgatta a csendes óceánt, ahogy habjai ki-ki futnak a partra, közel a lábához. Levetve cipőjét, mezitláb ment a parton, lábnyomát ott hagyva a homokban, tekintete élettelennek látszott s megtörtnek. A szíve úgy meghasadt, hogy már nem volt képes többet boldogságot, örömöt érezni. Aznap éjjel nem ment haza, nem érdekelte, hogy szülei aggódnak érte s talán keresik őt. A part közelében egy hatalmas szikla mélyedésébe ment, összekuporodva elfeküdt a puha homokban s szakadatlanul ette a lelkét a fájdalom...
*
...Lehunyta barna szemét, megremegett, ahogy az emlékek feltörtek benne, mintha egy szőkőkútból tört volna föl hatalmas sebességgel a víz. Könny csillogott az érzelmekkel teli szemekben, hiába a nyüzsgés a piacon, mintha megszűnt volna a hangzavar, az a sok ember. Csak azt a bódét látta, azt a helyet, ahol először találkoztak, összepréselte ajkát. Erőt véve magán elindult a parton, még nem volt ereje ahhoz, hogy lássa Jasminet, túl érzékeny volt most. Össze kellett szednie gondolatait, a part semmit nem változott, épp matrózok pakoltak ki egy hatalmas hajóból, melynek árbócai oly szigorúan s büszkén törtek az ég felé, mintha azt sugallnák, hogy még sokáig szolgálnia fogja kapitányát. Megtorpant az egyik padnál, jól ismerte már azt a padot, amelyet még Jasminenal osztott meg, szándékosan nem arra ült. Le kellett nyugodnia, kissé előrehajolt, a térdére könyökölve hallgatta a madarak csiripelését, az óceán morajlását, a távolból érkező matrózok hangját. Számolnia kellett azzal, hogy a lány, aki miatt visszajött, már férjes asszony, talán már gyermekkel is megajándékozta urát. Hideg futott végig hátán erre gondolva, félt az újabb csalódástól, a fájdalomtól, csak reménykedni tudott abban, hogy a mai napja jól fog végződni. Rengeteg pénzt költött a kocsisokra, hogy minél hamarabb ide jöhessen, egyszer sem állt meg lepihenni egy szállóban, csak pár órát aludt az út alatt. Nem számított a pénz, a fáradtsága, melyet elnyomott az idegessége, a várakozása, a vágya a lány iránt. Határozott léptekkel ment a remélhetőleg utolsó kocsishoz, bemondta a címet, melyet csak egyszer hallott Jasmine szájából, mégis mintha beleégették volna eszébe, úgy emlékezett rá, még ennyi idő után is. A férfi bólintott a kocsi tetején ülve, Tristan beült gyorsan, majd elindultak. Mire oda értek, már beesteledett, csillagok ragyogtak a szinte fekete égen. Hatalmas fák koronája zárta be két oldalt az utat egészen magasan. Lenyűgözte ez a gazdagság s ez a finomság, amellyel először ezen a helyen találkozott. Kopogott az óriási kapun, kis idővel később ugyanaz a komornyik nyitott ajtót, mint akkoriban. Tristan megörült, látva az idős férfit, végre olyan emberrel találkozott, aki nem volt olyan idegen számára. Bemondta a nevét, a férfi beinvitálta őt, majd a váróterembe mentek.
- Itt várjon, kérem. - hangja fagyosnak hatott a sötét szobában, melyet csak két gyertya fénye világított be, Tristan valószínűnek tartotta, hogy a komornyik neheztel rá, amiért ilyen kései órán zavarja úrnőjét.
Kinyílt az ajtó, a fiú fölállt gyorsan, hevesen dobogott a szíve, kabátkáját szorongatta kezében. Jasmine helyett az édesanyja jelent meg, Tristan arca komoly lett s érzéketlen. Nem is számíthatott másra, gondolta a lány nem akarja már látni őt többet, dühösen harapott ajkába...
...- S most merre menjünk uram? - kérdezte a kocsis utasától, Tristan tépelődve nézegette a cetlit, melyen az a cím volt. - Uram... - sürgette, a fiú ajkába harapott, majd bemondta a címet. Rögtön meg is bánta, semmi jó nem származott neki ebből, mégis látni akarta Jasminet, ennyi idő elteltével. A szíve csak úgy dobogott, ahogy közeledett a birtok felé, erőt kellett vennie magán, nehogy még elveszítse a fejét, mikor szemtől szembe kerül majd azzal a férfivel. Számára ismeretlen helyeken fordult meg a lovaskocsival, nem tudhatta mikor érkeznek meg. Idegesen dobolt ujjaival a hintó ajtajának peremén, ajkát harapdálta, még most is hallotta azokat a szavakat a nő szájából, melyek olyan meggyőzőek voltak. Egyedül az győzte meg, hogy Jasmine szíve még mindig érte dobog, semmi más. Erőset dobbant a szíve erre gondolva, nem érdekelte semmi más, sem az a másik férfi, sem az, hogy már házasságban él Jasmine. A fák alól kibújt a hintó s szeme elé tárult a hatalmas villa, mely egyértelműen jelezte az ide látogatóknak, az itt jelen lévő pompát s gazdagságot. Tristan hunyorogva nézte a hatalmas épületet, hátrasimította haját, melyet lófarokban hordott. Kilépett a kocsiból, egy idegen férfi nyitotta ki a monumentális kaput.
- Jó estét uram.
- Önnek is, a nevem Tristan Facet, Fortier asszonyt keresem. - a szíve szorult össze, hogy így kellett hívnia Jasminet. A komornyik arcán undor volt, végig nézve Tristanon, láthatólag a gazdag s fess urakhoz szokott már a férfi szeme. A fiú ezt rögtön észrevette, de nem törődött ezzel.
- Fáradjon beljebb, itt foglaljon helyet. - mutatott a keskeny kanapéra, Tristan csak ámulni tudott látva a fényes s aranyozott bútorokat, ilyet még sosem látott. Fortier úr hatalmas vagyonnal rendelkezhetett s ez nagyon zavarta őt, noha tudta, hogy Jasminet sosem érdekelte a pénz. Nem tudta mit mondjon neki, az idegessége kezdett elhatalmasodni rajta, tehetetlenségében körbe járt a szobában, megnézve az óriási olajfestményeket, melyeken számára teljesen idegen emberek pózoltak. Sosem tudta megérteni, hogy ezeknek az embereknek miért olyan fontos egy festmény. Szerencsére egyik festményen sem látta Jasminet, az csak azt bizonyította volna, hogy már egészen a Fortier család része lenne.
Hideg ujjakkal, remegő szívvel nyitotta ki az ajtót, el se tudta hinni a komornyiknak, hogy valóban ő van itt. Azon nyomban leszaladt a lépcsőn, nem törődve az illemmel, azzal amire tanították, a helyes járásra. Egész testében izzadt, hasa s homloka már egészen izzadt volt, letörölte ajka fölött kendőjével az izzadtságot. Nagy levegőt vett s belépett a szobába, Tristan háttal állt neki, épp az egyik képet nézegette. Jasmine torkában dobogott a szíve, erre a napra várt mindig is, lassan bezárta maga mögött az ajtót. Tristan meghallva az ajtó csukódását, gyorsan megfordult. Tekintetük találkozott, Jasmine azt hitte elájul az örömtől s az izgatottságtól, a szíve csak úgy lángolt a fiú iránt. Nem törődött azzal, ahogy elváltak egymástól, csak mosolyogni tudott, arca egészen vörös lett pirultságától.
- Jó estét. - mondta ki halkan, Tristan egész testében remegett, nem tudta levenni szemét róla.
- Jasmine... - csak ennyit tudott kimondani, a lány leszegezett tekintettel állt, mozdulatlanul, azt hitte álmodik s félt attól, hogy ha megmozdul szerte foszlik ez az egész.
- Eljött, valóban? - kérdezte remegő hanggal, könny csillogott szemében.
- Igen, nem bírtam tovább várni. - mondta őszintén, félszegen lépett oda a lányhoz.
- Miket mond... - jegyezte meg s fölpillantott a gyönyörű barna szemekbe. - Azt hiszem ön most nincs itt, csak a képzeletem játszik velem. - ajka kiszáradt, szíve majd kiugrott helyéről. - Nem tudom elhinni... - suttogta egyenesen rá nézve.
- Mit tegyek, hogy elhiggye? - kérdezte halkan, szeme szerelmesen csillogott, megérintette Jasmine arcát, küzdött magában a józan esze s a szerelmes szíve. - Milyen régóta vágyom erre a percre. - vallotta be, Jasmine lehunyta szemét élvezve a fiú érintését.
- Én is... - sziszegte, közelebb lépett hozzá. - Tristan... - meg akarta érinteni az édes ajkakat, de elhúzta kezét, ajka remegett a fájdalomtól. - Minden áldott napom azzal telt el, hogy ön járt az eszemben. - mondta fájdalmas hangon. - Aztán telt az idő, csak az érdekelt, hogy mi lehet önnel s hogy szeretem önt... nem érdekelt az amiről tudomást szereztünk. Önre vágytam, gyűlöltem az életet, a sorsomat. Nem tudtam beletörődni sosem abba, hogy ezt érdemlem az élettől, mert szeretem önt. - mondta őszintén, kicsordultak a könnyei, Tristan szíve majdnem megszakadt látva Jasminet sírva.
- Bocsásson meg, hogy elmentem... de...
- Ne mentegetőzzön, kérem... ön nem hibás semmiben. - egymásra néztek.
- Azért jöttem vissza, mert el kellett mondanom önnek, hogy az érzéseim nem változtak, nem tud elmúlni a szerelem... pedig úgy akartam, nem szabad szeretnem önt... mégis az élet nem könyörül... szeretem önt s hiába... nem lehetek önnel. Meghalok a fájdalomba Jasmine. - könnyes szemekkel mondta mindezt, Jasmine nyelte a könnyeit.
- Drága Tristan... - sziszegte, egymásra néztek.
- Talán csak ez a megoldás maradt... - hangja egészen komoly volt, Jasmine megrémült ezt hallva.
- Ha eldobja az életét, úgy én is meghalok... abban a tudatban, hogy ön nem él többé, nem tudok élni. A szívem minden nap meghalt, mikor fölkelt a Nap, az én boldogságom fénye kialudt. Csak az éltet, hogy ön él, reméltem, hogy jó egészségben van, minden áldott nap imádkoztam az Úrhoz, hogy jól menjen az ön sora. - mondta, rémült szemekkel nézett rá...
AJÁNLOM AZ OLDALT
